Éclair szemszöge
Dom meghalt!Tudtam, hogy meg fog halni, de olyan hirtelen történt. Két napja temettük el, de még mindig nem fogadtam el a halálát, még mindig magam mellett érzem. A szívem azt súgja, hogy hozzam vissza, de megígértette velem, hogy nem teszem. Mi értelme az elmúlt hatvan évnyi gyakorlásnak, ha nem hozhatom vissza és gyógyíthatom meg? Mindig azt mondta nekem:
,, Sose félj a haláltól! A halál nem ellenség, ő inkább a megnyugvás. Ha eljön értem, ne sírj, inkább nevess. Gondolj úgy a halálra, mint a születésre, egy új kezdetként."
Tudom, hogy igaza van és amíg élek, ő mindig velem marad. Azután, amikor elérkezik az én időm ő kíséri majd a halált mikor értem jön.
Kopogást hallottam és Aro bácsi lépett be.
- Jól vagy, Clair?
- Igen, azt hiszem.
- Gyere, ülj le. Dominic már régen el akart mondani neked valamit, vagyis inkább visszaadni.
- Mit?
- Az életedet.
- Ezt nem értem.
- Amikor találkoztatok ő beléd szeretett. Heidi és Chelsea segítségével kitörölte az igazi múltadat és új életet adott neked.
- Akkor, ki vagyok én?
- Heidi! - kiáltott Aro bácsi és a barátnőm már be is jött.
- Igen, Mester?
- Itt az idő, hogy visszaadd az emlékeit.
Heidi a kezét a tarkómra tette és hirtelen megannyi képet láttam. Emlékeztem a szüleimre, a farkasokra, Alexre és mindenkire. Mikor véget ért Aro bácsi felé fordultam.
- Elengedsz?
- Igen, csak annyit kérek, hogy ne feledd, ha úgy hozza a sors a trón a tiéd és visszavárlak.
- Rendben. Nem haragszom rád a történtek miatt. Dom döntött, te pedig csak boldognak akartad látni. Megértelek.
Még aznap este elindultam. Látni akarok mindenkit, de főleg Jaspert. Tudom, hogy ő Alice párja, de mégis látnom kell.
Nem siettem, újra össze kell raknom az életem darabkáit. Első utam Forksba vezetett, mivel megtudtam, hogy apa még él. Anya és Beau egy autóbalesetben haltak meg öt évvel az eltűnésem után.
A régi lakásom előtt állok, ahol már hatvan éve nem voltam. Könnyes lett a szemem, amikor a majd száz éves apukám kilépett az ajtón. Meglátott, a tekintete nyugodt volt és mosolygott.
- Clair!
- Apa!
Odarohantam hozzá és magához szorított.
- Végre itthon vagy!
- Apa - zokogtam - annyira sajnálom. Bocsáss meg!
- Gyere, menjünk be. Ne kérj bocsánatot. Miután eltűntél Alice Cullen elmondta, hogy elvették az emlékeid, de visszatérsz, ha eljön az ideje.
Hirtelen beszakadt az ajtó és három farkassal néztem szembe. A legnagyobb elszaladt, majd emberként tért vissza. Alex volt.
- Clair, te vagy az?
- Igen, Alex. Visszatértem.
- Te még mindig nem vagy teljesen vámpír.
- Nem is leszek. Immúnis vagyok a vámpírméregre.
- Komoly? Ha ezt Carlisle megtudja!
- Itt vannak?
- A nagyiék Esme szigetén vannak, de a többiek itt vannak, még Damien bácsi is.
- Damien? Őt nem ismerem.
- Gyere, elviszlek hozzájuk. Ugye nem baj, Mark?
- Menjetek nyugodtan.
A másik két farkas morgott rám.
- Éclair, Will elég! Menjetek haza! Most!
Miután elmentek mi is elindultunk.
- Alex, ők kik voltak?
- A neveletlen gyermekeim. Nem sokkal az eltűnésed után bevésődtem.
- Kibe?
- Carla Donatiba. Ő sajnos belehalt a szülésbe, de ragaszkodott ahhoz, hogy ha kislányunk születik, akkor Éclair legyen a neve.
- Ő volt a legjobb barátnőm.
- Clair, valamit tudnom kell mielőtt odaérünk.
- Igen?
- Mit érzel Jazz bácsi iránt?
- Az semmit sem számít. Nem tolakszom Alice és ő közé.
- Alice néni a te dédapád felesége lassan ötven éve. Egymásba szerettek.
- És Jasper?
- Szerinted? Csak rád vár.
Megérkeztünk és Alex csengetett. Esme nyitott ajtót. Amikor meglátott csak bámult rám, majd szorosan megölelt. Bent leültünk és beszélgettünk. A többiek vadászni voltak. Éjfélkor felkísért az egyik szobába és magamra hagyott.
A szobában rengeteg képet láttam magamról. Az íróasztalhoz léptem és belelapoztam a rajt levő könyvbe.
,, Már huszonöt éve elment. Bárcsak tudta volna, hogy mennyire szeretem! Nem tudtam őt megvédeni, azt a lányt, aki a legfontosabb volt nekem ..."
Istenem! Jasper szeret engem. Levetkőztem és egy bugyiban feküdtem le boldog mosollyal az arcomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése